Láttam sok szép napot,
Égig érõ boldog csillagot,
S szomorúságban embert,
Akit mindenki elhagyott!
Utcák véres rongya volt,
Az emberi "szeretet" rajta,
S egy felirat szegény lelkén,
A sors az, ki nékem így akarta!
A sors? Ó nem szegények szegénye,
Nyomorod, soha nem a sors mûve,
Hanem a jól megszokott emberi közönyé,
Mely ma is, ugyanúgy kárhoztatja e földet.
Sokszor fájdalmat adunk, fájdalmat,
Remény nélküli, üres, híg szavakat,
Gondolván, hogy így nyugtathatjuk,
A bennünk élõ jótékonynak hitt falakat.
Én magam nem vagyok csillag,
Senkije vagyok e bolond földnek,
Mégis adom, mit erõmböl adhatok,
Még akkor is, ha nagyon megvagyok lõve.
Semmi javam nincs, semmi
Csak egy boldogan érzõ szív,
Mely téged utcáknak rongya,
Új boldogabb- szabadabb életre hív!
Tudom, nem tudok hajnala lenni,
Minden utcán heverõ szakadtnak,
De hitem erejével kitudom mondani,
Testvérem- Krisztusban szabad vagy!