Fáj hogy mikor engem csókoltál,
Valaki másra gondoltál,
De él bennem még a remény,
Hogy lehet majd olyan szép,
Mint egyszer nagyon rég,
Amikor elkezdõdött a mi mesénk.
Látod erre nincs sok esély,
Látom szíved már másfelé néz,
Tudom talán engem csókolnál,
De bántasz vele egy másik lányt
Neki is azt mondtad:
r1;Számomra csak te vagy?
Szívembe csak téged zártalak?r1;
Fáj, hogy megtetted ezt velem,
Darabokra törted kicsiny szívemet,
Mondtad, hogy õszinteség az alap,
Tudtam kapcsolatunk jó felé halad,
De nálad erre nincs szükség?
Szerinted lányoknál nincs olyan, hogy büszkeség?
Nem keveset hibáztam s bánom,
De minden egyes porcikámmal sajnálom,
Te nekem mért hazudtál?
Látod, ezzel magad ellen fordítottál.
Tudom furcsa az emberi lény,
Ha érzi hogy szeretik,
Õrizni azt feledi,
Hibát hibára halmozva,
Szerelme bocsánatára alapozva,
Azt hiszi a szerelemben nem fontos más csak az érzés,
Elfeledi, hogy félteni kell minden egyes lépést,
Mert minden percéért felelõs lesz,
Amit egy bátor estén botoran megtett.
Hiába a szerelem, ha többet sírsz mint nevetsz,
Õszintén boldog sohasem lehetsz,
Hiába õszinteségem, ha hibámat én ezzel vallom be,
De te ugyanazt még mindig mért tagadod le?
Mondd Szivem, van még esélyünk?
Az lesz amit az elején reméltünk?
Vagy csak egy szép emlék marad a képünk?
Amit majd évek múlva nevetve nézünk?
Az életben bárhová is mennénk,
Kemény emlékekkel fogad majd mesénk,
De tudom egyszer még valahol találkozunk,
Egy templomban erõsen fogódzkodunk,
Kimondjuk mi a legszebb lesz talán,
Két IGEN és hallja az egész világ,
Örömkönnyek hullanak szemünkbõl,
Mert szeretjük egymást tiszta szívünkbõl,
A mesénk így ér véget hát,
Unokánknak ezt olvasom tán,
És egy fehér téli hajnalon,
Egymás karjában halunk a havon.