Harmadik
Nem értem, hogy mit is akar ez a világ mivelünk! Csak a Telihold kelt fel,
- immár harmadszor, amióta újra számolom, s fagyos estéim hozzák magányomat és csak álmodok,
- még mindig, - rólad, - Teveled! ... - te kedves Szeretet!
Még mindig izzadt ágyam s izzadt minden hajnalom! ... - Forog velem a világ.
Belsõ láz gyötri szívem!
Látom te is csodálod az éj sötétjét, és csodálod a Hold udvarát!
Most nyújtod a kezeid felé!
Nem hall, nem válaszol, csak izzik lázasan az éjszaka sötétjében!
Ö is egymaga!
... - Mikor lesz vége, e hosszú és magányos útnak, és mikor látjuk egymás arcát,
a tiszta alkonyt és a kelõ Nappal hajnalod!
- Messzi kéne már menni, - egymagunk, egymagam, - teveled és mégis nélkülem,
- együtt, nagyon messzi!
- Már harmadszor, ...már harmadszor, és mégis kevés, kicsi, enyészõ és elfogyott,
vagy talán a dátum és az óra, vagy csak a perc?
A porosodott konyhai faliórát bámulom, négy óra ötvenkilenc perc,
- már évek óta, - a szíve halt meg azon a hajnalon. - Egy rúgó tört és nincs tovább!
- Hallod, ahogy segítségért kiált? - de inkább...- suttogja elhaló hangján.
- Az élet nem kell többé, - sóhajtott egy utolsót és elhalkulva itthagyott.
Mint egy utolsó lehelet....csak egyet sóhajtott...
Azóta nem telik az idõ, - már emlék.
- Beforrt sebek, halott éjszakák csak az álmok valók s a Más-Világ!
Az õszbe fordult idõ csikorgó vasfoga, vicsorogva nézi hánykolódó lelkem sziluettjét,
mit az utolsó gyertyaláng pislákoló fénye hunyorog a piszkos falakra. Játszik minden árnyék.
Megesz a falánk idõ, testem tehetetlen koncát tépi utolsó darabjaira,
hogy múló falatként legyek jövõ, - már a múlt sem kell!
Elhalt a magány és csak az élet peremén ül, lábait lóbálva a semmi fölé!
Már értem, miért éltem oly sok századot!
- Érted éltem, és most kérlek ülj mellém!
Fogd erõsen a kezemet, kedvesem!
- Fél a magány!
CCLXX. szonett
Megfogtam két kezed, - Boldogság
Csak így ne vesd rám könyör pillantásod;
- Itt vagyok szörnyû magányomban, mást
Választott az Úr, s talán mást hivatott!
Láttalak alant hullani az elmúlt nap
S láttam szilánkokká tört testedet;
Esdeklõn könyörgõ pillantásodat,
S röptét, magas-mennyekbe lelkednek!
Hallottam végsõként ordításodat,
Hörgésed, s utolsó sóhajtásodat;
Míg halni készült ernyedt tested
Csak fohásza volt - Istenért szava,
De könyörögni már sohasem lehet,
- Halál után, - Életedre kegyelmet!
(Új életed hoztam, - nézd, itt nyújtom feléd!)
20081017
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva!