Porcelánarcú
kedves kis angyal
mosolyog rám,
ezer gödröcske
nyílik az arcán
és ezer huncut mosoly
villan a szemében,
mikor kurjongatva
gõgicsél hozzám.
Hasra fordul,
fekvõtámaszban
kémleli a világot,
majd fordul hátra,
s újból hasra...
már nem hagyható ott
percre sem magára,
mindent megnéz, felvesz,
mindent a szájába,
mindent a kezébe,
két kis csipkés fogával
épp kéznél levõ
fényképeinket
pillanat alatt
körberágicsálja...
fürdésnél lábát
veszi kézbe,
alaposan megvizsgálja,
majd azt is jól megrágja...
huncutul néz rám közben,
szüntelen mozgása
készteti az embert
állandó vigyázzállásba...
Mi lesz még késõbb,
ha majd nekiindul,
bele a nagyvilágba?