Kandallóban izzó parázs
Még most is hallom a hangod, ó hogy szólnék,
egyforma már az enyém, s a te hangod még
Leülnénk egy padra s visszanéznénk a múltba,
a halványuló emlékekbe szemérmesen beletúrva
Úgy, ahogy az ifjúságunk elsuhant felettünk,
ahogy szép lassan, mi is öregebbek lettünk
Amikor a szívünk csakis egymásért dobogott,
amikor az élet, velünk táltosként robogott
Amikor egymásért feláldoztuk mindenünket,
amikor egymást bíztatva erõsítettük hitünket
Amikor óvtam két kezemmel a gyönyörû tested,
amikor az emlékeket tûz-zománc oltárra fested
Amikor majd megálmodod minden féltett álmod,
amikor a teremtõt, majd két kézzel megáldod
Amikor majd simogatón visszamosolyog a lélek,
hogy mégsem voltak hiábavalóak azok az évek
Mert a szívünk egy kandallóban izzó parázs,
s az életünk, egy lassan beteljesülõ varázs.
*