Magányomban...
Meglehet, hogy már többé nem jövök
Mert álmokat, réges-rég nem szövök.
Bekopog a csend is az ablakomon,
Magány redõ ül meg homlokomon.
Könnyek nem hullnak szemembõl, nem is készülnek,
Mert hiába is jönne valahány, mind a lelkemre sülnek.
Magányra vágytam, meglett, most megkaptam!
Volt, hogy tilosban jártam, s csókot loptam,
Szerelmet ígértem, de sosem hûséget,
S most, a magány felém, gúnyosan integet.
Voltam szívekben világjáró, égig érõ szerelem,
Magány lett a társam, keserû való a kenyerem.
Az érzések megbotlottak valahol, valahol elcsúsztak,
Elhagyatottság feneketlen kútjába ájultan zuhantak.
Hány év, mit csak úgy, elfújt a gyilkos, hideg õszi szél,
S hány csókod õrzöm, mi még szívemben elevenen él!
A csend, ma túláradó óceán tõled, mi megöl zajtalan,
S betakar palástjával a sötét éj magányomban hangtalan.
De hány szó van még, mit nem mondtam el, mert nem mondhattam,
S hány csillag van még az égen, mit veled még meg nem számolhattam!
Az nem lehet, hogy ezernyi édes pillanat nyom nélkül a semmibe vesszen,
A feledésnek végeláthatatlan büdös, zavaros vizû, sötét, háborgó tengerébe essen!