Fáradtan ülök életem peremén.
Körülöttem emlék-percek hevernek,
Mellkasomban összetört szívem.
Ahogy kívülrõl nézem önmagam,
Rá sem ismerek a lányra, aki voltam,
Talán csak álmodtam a múltamat.
Az élet körülöttem szaladt tovább,
De magányom ködén a nap sem tör át.
Elveszett reményem arany fonala,
Örökre rab maradtam labirintusában
A kegyetlen, sosem szûnõ fájdalomnak.
Kínkeserves küzdelem minden órám.
Egyszer talán meglelem a helyes utat,
Nem hallgatok azokra, kik mást hazudnak,
Mert õk nem tudhatják a helyes irányt.
Mintha álomból riadnék, körülnézek;
Még élek, testem visszakapta már lelkem.
Felállok. Gyorsan letörlöm könnyeim.