Minden vöröslõ levél nyílt seb õszi tájon,
Akár millió hazug szó fáradt ajkamon.
Búcsúzom mindentõl, mely valaha sugárzott.
Búcsúzom a lángtól, mely ontva forrott,
Búcsúzom a Földtõl, ki belsejében izzva forgott,
S nem kímélte egyetlen hazug bolondot.
Gyertyalángban táncoló, sötétlõ árnyak,
Kik némán kínlódva éheznek, s fáznak.
Hát búcsúzom tõled, míg kínoznak, fájnak.
Hát búcsúzom igaz, szeretve féltõ anyámnak.
Hát búcsúzom forró fényétõl nyárnak,
S maradok bolondja meggyötört Világnak.
Mert eljõ a vérvörös, igézõ reggel,
Melynek fürdik tiszta fényében minden.
S búcsúzom mosolyba folyó könnyel,
S búcsúzom bánattól lehajtott fõvel,
S búcsúzom tõle, kit megbántottam egyszer.
Neki, végtelen szomorúságától szakad meg szívem.
Egyszer rám néz az ég, s szólnak: Menj!
Mert minden ember vétkezik egyszer.
S akkor örökre búcsúzom tõletek, itt lenn.
S akkor örökre búcsúzom színlelt életem.
S akkor örökre búcsúzom tõled is, félelem,
Mert nem lesz többé, ki megvet engem.