Gyönyörû volt, gyönyörûbb mint bármi más,
Szépsége felülmúlhatatlan, ez nem vitás.
Kedvesnek látta a világ, kedvesnek mindenki,
Csillogó kacaja megtanított mindenkit nevetni.
Nevetett a világra, nevetett õ mindig,
Bírta az életét mosollyal ez eddig.
De senki sem látta, hogy mindez csak álca,
Hogy valójában könnyezik, sírásra görbül szája.
Hogy az álarc mögött a könny patakokban folyik,
Egyik csepp után a másik következik.
Nem látta senki, hogy ez lesz a veszte,
De könnyezõ szeme az égbe emelte.
Gondokat maga mögött hagyva tette,
Magát a feneketlen mélybe vetette.
Széttört az álarc,
Az emberek arcán végre megszûnt a közöny,
(De semmi sem segített)
Szemébõl továbbra is folyt a könny.