Fehér órán
Nincs, ki felitassa könnyeim
Nincs, ki hallgassa gondjaim
S mosolyt csaljon arcomra
Boldogságot fújva tarkómra.
Nincs, ki úgy nézne szemembe
Nincs, ki úgy adna csókot ajkamra
S fürödne könnyeim tükrében
Kifulladva vállamra fejet hajtana.
Nincs, ki visszavarrná a szálakat
S nincs, ki utat mutathatna
Ködös, kopár sík vidékrõl
Felfelé, el, a kétségbeeséstõl.
Nincs, ki alakja kirajzolódna
Nincs, ki kezem fogná sötétben
S ha jönnek a rémek, elém állna
Kezeik közé többé soha nem adna...