Mind el fogunk lassan menni egyszer
Menedékünk nyugalmat ád, kiengesztel.
Érzem, hamarosan csomagolok
Kacataim összegyûjtöm, mennem kell.
Drága erdõk, bájos vékony fákkal
Föld és rét oly nagy mint fenn az ég.
Itt, az örök alvás küszöbén állva
Bevallom annyira szomorú vagyok én.
E világon szerettem én kimondhatatlanul
Az mi testben, lelkemben is lengedez.
Bucsú képpen fûztõl elköszönök lassan
Hol tükrözik, a bibor-vörös rengeteg.
Tudom, ott majd susogásnak helye nincsen
Bükk erdõk ott nem lesznek.
Aranykalászt,vetést szeretnék még látni
Ezért a fájdalom, mind ezek elvesznek.