Van amikor csupán álom vagy.
Egy képzet, egy vágy,
mit könnyen dönt romba
a szörnyû valóság.
Otthon, egyedül még könnyen
jönnek kalandos fantáziák,
miket árván szedegetek össze.
Gondolok rád úgy,
mint hamis kártyásra:
a gyõzelemért kitárulsz,
aztán elfelejtesz másnap.
Kétszínû ördöggé válsz,
hazug szavaid csábítóak,
mondd mégis miért vársz?
De eszembe jutnak csókjaid,
ölelésed, szemed kékje,
õszintén suttogó hangjaid,
hogy soha nem felejtenél el.
Kínzó, gyötrõ végzet vagy,
mert nem hagysz nyugodni,
és elmerítesz a tiszta vágyban.
Semmi sem fûz veled össze,
csak hogy szeretlek és hogy szeretsz,
és én vakon futottam a tõrbe,
hiszen azóta kellesz és kellesz.
De nem tudom megoldani,
a felejtés most már lehetetlen,
nem tudok dönteni, nem tudok feloldani,
nem tudok élni, nem tudok égni,
nem tudok õszintén szeretni,
félek a bûntõl, félek a jótól,
félek az ártatlan árulástól,
félek tõled is, mert felemésztesz,
hogy ki vagy te nekem, sohasem értem.