CCLXXVII. szonett
Ernyedten hanyatlik kezembõl kezed,
Míg halványul az érintés, oly mély
A búcsú, mit esendõn kíván szívem;
- Mert már csak emlék, az, az esõs éj!
Most becsukom szemem és nem kell már,
Nem kellenek az angyalszárnyak, s nem kell
Az ezüsttel szõtt hamvas gézruhád;
Csak eressz, hagyd, hadd menjek egymagam el!
S ha csak magasból látom birodalmad,
Hová emeltél oly fáradhatatlan fel
S festettél szivárványt, mely könnyeket csalt;
Égettél izzó tûzzománc szerelmet
Versedbe, s míg varázsod nem feledem, - majd
Kérlek, csukd ajtóm, s menj, de ne örökre!
20081023
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva!