Lassan árnyékolták be napjaimat
elsuttogott szavaid, melyek hazugok,
de annál szebbek voltak, a hangod
pedig futótûzként terjedt, a karod
magadhoz szorított és eldobott,
de a ruhák még mindig õrzik illatod.
S mikor rádöbbentem, hogy a világ hazug,
összetörtem... fájt, minden tagom érezte,
hogy hiányzol... hisz mit ér a világ nélküled?
Ugye nem lehet, nem, nem szûnhetsz meg,
nem nem mehetsz el... Õrzöm emléked
esküszöm õrzöm, míg élek.
S ha egyszer a magány a végtelenbe ûz,
emlékezni fogok, hogy tudjam mit vesztettem el,
mert érzem, hogy nélküled nem teljes az élet,
el kell, hogy érjelek, de félek, hogy nem lehet,
és érzem, hogy nélküled semmi vagyok, érted?
Ugye érzed, hogy mennyire szeretlek...téged szeretlek.