Eutanázia
Fáj. Úgy fáj, ahogy a levegõ átjár,
Nem akarom már; nem keresem már.
Nem kell már a megbocsátás. Mire jó?
Fölösleges a sírás, hiába a szó.
Vontatva jönnek csak elõ a csonka hangok,
S a szavaimért cserébe csak csöndet hallok.
Egyedül vagyok, felemás szívem alig ver,
Vér és könny tenyeremen csendéletet kever.
Vágyom a halálra? Néha talán jó lenne.
Talán kellene nekem a feledés édes csendje.
Ülök. Várom, hogy jöjjön valami kegyelem,
Mert már nem bírom, úgy fáj a szerelem.
Fáj, mert messze van, fáj, mert magam vagyok,
S nagyon félek esténként, hogy egyedül maradok.
Sötét van. Kívül a szobában és bennem,
Testem üres váz, messze jár a lelkem.
Hozzá száll, de ilyenkor már alszik Kedvesem,
Megsimítanám a homlokát, de nem merem.
Behunyom a szemem, s újra csak sötét vár,
Zokognék, de nekem csak a hallgatás jár.
Annyira kéne már a megnyugvás, a felejtés,
Elég már a vágyakozás, a keserû szenvedés.
Könnyû is lenne; édes méreg olvadna számban,
Csak lepihennék, s békésen feküdnék az ágyban.
De félek. Inkább kérem az angyalokat,
Szánják meg sohasem volt gyönge társukat.
Vigyenek magukkal, zúzzák össze a testem,
Te pedig Kedvesem, bocsásd meg amit tettem!