Megrendül, mint a föld, a saját magamba vetett hitem,
mikor éreztem egyre lassabban dobban megsebzett szívem.
Fájdalmam nõttön-nõve felemésztett, majd elenyészett csendben.
Meghaltam végre, hogy rendben legyen minden körülöttem.
Szégyen ez! Hogy véremet kell ontanom,
hogy azt kell mondanom, elég ezt már nem folytatom!
Véget kell vetnem, hogy valaki elkezdhesse.
Utánam valaki elhalt testem temethesse
végleg.
Szomorúfûz lógatja karját elhagyott hantomon.
Hangomon megkésett gyászdalt fütyül a szél, hogy nem hagyhatom,
de nem hallhatom már, hisz ezer éve ott a föld a síromon,
s mai napig nevetnek egyesek az akkori kínomon.
Nem számit már, mert a kóbor lelkek nem éreznek.
Se bánat, se szeretet, csak az életre éheznek.
Irigyek mindarra, mi egy még élõnek sajátja.
Várni, csak várni magányban, talán nem marad
örökre sírja körül magára.
Talán hívják még egyszer, hozza helyre, mit éltében hibázott.
Esélyt kap, hogy keresse meg, ki mellõle hiányzott.
Erre gondol naponta, számára ennyit jelent az élet.
Így szenved nap, mint nap minden élettõl megtört lélek.