Hol volt s hol nem volt, Üveghegyen,
Óperencián túl;
Így kezdõdik minden történet
A valóságon túl.
Az eset, mit most elregélek,
Valóban egy mese,
De mi a csoda igazából?
Nem tudja senki se.
Bûbáj, õsi varázs, vagy sötét
Boszorkány-hatalom?
Misztikus erõ vagy rúnák egy
Régi, kopott lapon?
Mi hát az igazi csoda? Mi
Ér egy mesével fel?
Azt, kedves olvasó, mindenki
Magában döntse el.
De mit fecsérlem én itt a szót
Unalmas prológgal?
Kezdõdjék végre a történet,
Kezdõdjék hát a dal!
Hol volt és hol nem volt, de nem túl
Holmi Üveghegyen,
A meséhez nem kell átúszni
Semmilyen tengeren.
Hogy hol történt e varázslatos,
Csodálatos eset?
Hol is, hol isr30; Á, nem mondok el
Minden mellékeset!
A lényeghez visszatérve a
Helyszín egy kis falu:
Rozoga viskók, megdõlt kémény,
Betört ablak, s zsalu.
Az erdõs faluszélen állt a
Legócskább kalyiba,
Csoda, hogy egy vad szélroham még
Porig nem rombolta.
A tetején több lyuk volt, mint egy
Szétszaggatott szitán,
A repedéseken a falon
Befújt minden orkán.
A romos kunyhó egyetlen ép,
Piszkos kis ablaka
Egy csillogó mélykék szempárnak
Gazdáját takarta.
Az álmos tekintethez sápadt,
Fehér arc párosult,
A vállakra hosszú, tündöklõ
Aranyszínû haj hullt.
A rongyos gúnyájú kislány még
Alig múlt öt éves,
De már lényegesen okosabb
Volt korához képest.
Így nem is hitt a mesében, hogy
Az erdõ, mit nézett,
Magában rejti azt az õsi,
Gonosz szörnyeteget.
Ez a hite valószínûleg
Meg is maradt volna,
Ha õ azt a szörnyû hangot meg
Nem hallotta volna.
A kegyetlen sikoly úgy tört át
Az öreg fák között,
Hogy a lány szívébe azonnal
Félelem költözött.
Sírva rohant ki a szobából,
Hogy apjához bújjon,
Szeretõ karjai közt vigaszt,
Megnyugvást találjon.
Pityeregve kérte õszülõ,
Korosodó apját,
Mesélje el õneki újra
A szörny balladáját.
Az öreg férfi ásítva vett
Egy mély lélegzetet.
Leült egy székre, s a mesébe
Lassan belekezdett.
rTudod, kis angyalom, az erdõ,
Bár békésnek tûnik,
A benn élõ szörny legendáját
Történetet õrzik.
Mert él a szörny! Nem, nem mese az,
Én kicsike lányom!
Ezt a félelmes fenevadat
Bent õrzi egy torony.
Valaha e ocsmány bestia
Nem volt más, mint ember.
Világszép herceg volt, és gazdag,
Hatalma, mint tenger.
De hiába szépség, hiába
Minden fény és pompa,
Ha a testet szív helyett csupán
Nagy üresség lakja.
A herceg igazából nem volt
Gonosz vagy kegyetlen,
Csak egy nagy hibája volt neki,
Nem több, csak egyetlen.
A herceg, e szép dalia nem
Volt önzõ és nem ölt.
Ez az ifjú minden létezõ
Férfit és nõt gyûlölt.
Noha õ is az volt, irtózott
Az emberi fajtól,
De bizony nem tudja senki, hogy
Vajon milyen okból.
Féktelen gyûlölete egész
Odáig elfajult,
Hogy egy szép napon a herceg a
Világtól elvonult.
Az erdõ legrejtettebb sötét
Zugába költözött,
S ott a herceget, azt mondják, egy
Átok bebörtönzött.
Egy roppant kõtorony falai
Emelkedtek elõ,
Ajtók nélkül; ne jusson ki-be
Sem más, sem pedig õ.
A tébolyodott herceg ekkor,
Tetézve kínjait,
Elkezdte pusztítani magát,
S szél vitte szitkait.
Hogy ne lássa a szépet, magát
Õ megvakította,
Ne halljon kacagást, dalokat,
Füleit levágta.
Ne érezze többé mezei
Virágok illatát,
Egy vad, haragos mozdulattal
Letépte az orrát.
Hogy bõrét ne simogathassa
Szellõ soha többé,
A karjait agyaraival
Harapta õ ketté.
És végül, hogy ne érezhessen
Örömöt, bánatot,
A herceg önkezével saját
Szívébe tõrt mártott.
De nem halt meg, ó nem! A romlott
Lény úgy nem bûnhõdne.
A varázslat a szörnyet örök
Életre ítélte.
Azóta is él a fenevad.
Sikolyát hallottad.
Õ már nem lát, hall, szagol, érez.
Szíve nem doboghat.
És mi a legszörnyûbb, kislányom?
Mert ez még nem minden!
Ez az átok, úgy tudom, örök
És megtörhetetlen!r1;
Bár már sokszor hallotta a lány
Ezt a szörnyû mesét,
Még mindig félelem markolja
Meg kicsike szívét.
Éjszaka apja mellett aludt,
Vele, biztonságban.
De valami kimondhatatlan
Gyötörte álmában.
A szörny ennyi évig éldegélt
Egyedül tornyában?
Egyáltalán szörny ez a szörny a
Maga valójában?
És mivel a kérdés még reggel
Sem hagyta nyugodni,
Apja tudta nélkül indult az
Erdõben sétálni.
Igaz, azt sem tudta, hogy vajon
Hol lehet a torony,
De õ csak ment egész nap, mígnem
Rátalált az alkony.
Mielõtt a kislány feladta, s
Visszafordult volna,
Felmagaslott elõtte a szörny
Sötét, zordon tornya.
Hiába járta körbe többször
A kislány a tornyot,
Nem talált õ az épületen
Semmi bejáratot.
A torz szörny, mintha tudta volna,
Hogy valaki itt van,
Megállt az egyetlen, legfelsõ
Szûk ablaknyílásban.
Õ nem látta a kislányt, és a
Sötétben az sem õt.
S mintha valami meggyújtotta
Volna a levegõt.
A hûvös este kezdett egyre
Melegebbé válni,
Igaz, ezt csak a sápadt kislány
Kezdte el érezni.
Akarva-akaratlanul is
Elkezdett zokogni,
Hátat fordított a toronynak.
Ideje indulni.
Míg a síró kislány az utat
Hazafelé vette,
Kezdett változni a toronynál
Lehullott könnycseppje.
Az idõ kereke pontosan
Hússzor fordult körbe,
És a szõke kislány lassan a
Felnõttkort elérte.
És míg a varázslatosan szép,
Tündöklõ lány nõ lett,
A szörnyeteg nem változott, csak
Lelke öregedett.
Annál inkább más lett az õ
Otthona, a torony.
Sötétzöld futórózsaindák
Kúsztak fel a falon.
Mert ott, ahol a lányka könnye
A földet elérte,
Egy új élet, egy csodás növény
Hosszú létét kezdte.
Lassacskán elérte a torony
Egyetlen ablakát,
Mintha csak meg akarná törni
A lakója átkát.
Akarta vagy nem, de mikor a
Párkányához felért,
Egy alvó rózsabimbó végre
Éltetõ napfényt ért.
Kibontotta hát szirmait a
Vörös rózsavirág,
S ekkor a szörnyeteg számára
Változott a világ.
Amikor a keze az ablak
Párkányát megfogta,
Egy éhes, hosszú rózsatövis
Ujját megharapta.
A szörny éles fájdalmat érzett,
Olyat, mint még soha,
S csak ezután jutott eszébe:
Hiszen nem volt ujja!
Hogy hogyan történt ez a csoda,
Karjai hogy nõttek,
Hiába törte a fejét, nem
Jöttek az ötletek.
De ha karjai vannak, bosszút
Is állhat a rózsán!
Letépte a rózsát, s eldobta,
Szálljon szelek szárnyán.
A lágy szellõ azonban nemcsak
A rózsát érte el,
Végigsimított a szörny karján,
S táncolt a bõrén fel.
A kellemes érzést azonban
Hamar félredobta,
A szellõ pedig csalódottan
Õt magára hagyta.
De mire a nap s a hold egyszer
Helyzetet cseréltek,
A letépett virág helyére
Újabb szirmok nõttek.
A bestiának valami szag
Csiklandozta orrát,
Újra eldobta hát a rózsát,
S vele az illatát.
Valahogy bûnösnek, gyilkosnak
Érezte õ magát,
Hiszr17; a virág csak visszahozta
Rég elvesztett orrát.
Hiába dobta el a szörny a
Vérvörös virágot,
Másnap hajnalában a növény
Új koronát hajtott.
A párás hajnal megtöltötte
Vízzel a szirmokat,
És a szél megrázta õket, mint
Holmi harangokat.
A szörny ámulattal hallgatta
A csilingelõ dalt,
De megrázta fejét, s a rózsa
Újabb kínhalált halt.
De a dacos rózsa makacsul
Újra kivirágzott,
És az újabb reggelen a szörny
Újabb csodát látott.
Látott! Már nem is emlékezett,
Hogy milyr17; szép a világ!
Mosollyal az arcán nézte, hogy
Milyr17; csodás a virág.
Többé nem tépte le. A rózsa
Gyõztesen virított.
A vad szörny pedig minden reggel
A virágra mosolygott.
A szõke lány, kinek könnyébõl
Született e csoda,
Ki tudja, mért, újra rálépett
Az erdei útra.
Valami õsi erõ õt a
Toronyhoz vonzotta,
Minek ablakából a bús szörny
Õt megpillantotta.
És akkor, abban a szép percben,
Úgy tartja a mese,
Hangos zajjal újra megdobbant
A szörnyeteg szíve.
Az ifjú lány meglátta õt fent,
Tornya ablakában,
S az egész erdõ megremegett
Egy nagy varázslatban.
A komor kõtorony falai
Akkor meginogtak,
Aztán mennydörgõ robajjal
Magukba roskadtak.
A kegyetlen varázslat végül
Hát megszûnt létezni,
Amikor a szörnyeteg herceg
Megtanult szeretni.
A romok közül a fák közé
Egy porfelhõ siklott,
S a szõke lány fájdalmasan az
Ég felé sikoltott.
Bár õ nem ismerte a szörnyet,
Hitte, van benne jó,
Úgy érezte, e csúf bestia
Szeretetreméltó.
Mikor aztán a sûrû, szürke
Porfelhõ eloszlott,
A törmelék között egy sötét
Árny bontott alakot.
A szörnyeteg meghalt. Legyõzte
Minden, ami csak szép.
A köveken a herceg állt, ki
Sértetlen volt és ép.
A dalia herceg érezte
Dobogni a szívét,
A lányra nézett, s mosolyogva
Megfogta a kezét.
Mondhatnám azt, boldogan éltek,
Amíg meg nem haltak,
Ezt mondják a mesemondók, kik
Meséket szavaltak.
Végül is, így igaz, életük
Boldog és vidám volt,
A lány kacagott, és a herceg
Víg dalokat dalolt.
A halott szörnyet felváltotta
A lélegzõ herceg,
Aranyszõke feleségével
Teltek csodás percek.
De hazudnék, ha azt mondanám
Itt a mese vége,
Mert a szeretetnek ez csupán
Egyetlen regéje.
A világ is ilyen, vannak még
Mesés csodák benne.
Csúfnak és jónak szüksége van
Igaz szeretetre.