Utazunk alattunk kerekek,
Feledésbe merülõ szerepek.
Utazunk, a távolban árnyak,
Elsuhanó néma szárnyak.
Kint a folyosón dobbanó lábak.
Didergõ emberek. Fáznak.
Kattogás zaja süvít a fülekbe.
Sikoly hallatszik megszületve,
Elhalva, mintha nem is lett volna.
Még mielõtt valaki szólna.
Pöfékelõ füst csípi a szemet,
Egy ölelés. Kéz fog kezet.
Összetartás. De ez csak színlelés,
Színjáték, akár a nevetés.
Feledés. Az érték ez csupán.
Bambuló arcok, néznek sután.
Odakint, az ablakon át
A táj magába ölel ezer fát.
Minden nyugodt, minden szép,
Mintha rendben lenne a lét.
Dombok, völgyek, hegyek gyorsan
Tûnnek el rendezett sorban.
Erdõk, mezõk dérbe bukott rétek,
Állatok. Fiatalok és vének.
(Farkas, farkast öl,)
Gyilkos vágja el társa torkát,
Sosem láttak még ilyen pompát.
És csak néznek sután,
Ész nélkül éreznek bután.
Puha bõr ülések sértve bántanak,
Késõn érkezõket megkérik, hogy álljanak.
Innen nincs kiszállás, ez maga A Minden.
Nevetni kell minden keserû viccen.
És ez az átkozott csak robog továbbr30;
Nem érdekli, halál, sem keserûség,
Ez neki mind csak semmiség.
Nem érdekli öröm, nevetés.
Nem érdekli más csak a feledés.
Halad tovább ez Neki az áldás,
(Mindegy ki mit hisz)
Mert innen nincs kiszállás.