Tegnap még mindenki tapsolt,
Ma mindenki éles követ ragad,
S dobálja rendületlen élõ erõvel,
Azt, akit soha, de soha nem szabad!
Emberek szégyenei, vakok vagytok
Tagadom, hogy ismerlek bennetek,
Nekem hiába is kináljátok oly csábosan,
Undorral fertõzött, bûzölgö szennyetek!
Én nem leszek újabb Júdás, nem!
Az én csókom senkit sem árul el,
Hiába is ígértek Dáriuszi kincset,
Azt én, soha, soha nem veszem fel.
Inkább halok rongyosan, koszosan,
De lelkem el nem adom sohasem,
Mert mit igértem Istennek, s jóanyámnak,
Azt nem feledtem én, a szívben idebenn!
Az én életem az, hogy Ember legyek,
Hogy lantomba újra életet leheljek,
Nem pedig mint egy átkos szolga,
Csak talpnyalva a földön heverjek.
Minden út egyszer véget ér,
De én -tudjátok nem is bánom,
Mert nekem csak egy a lényeg,
Hogy az élet- az ÚJ ÉLETBEN sose fájjon.
Én ott már nem fogok reszketni,
Csak élem a nagy szabadságot,
S megvalósítom az igaz szeretetet,
Melyet bennem, csak Jóanyám látott!