- Egy francia katona 1916 õszén -
Calais hófehér szikláin álltam én.
A napot legyõzte már a hold.
A hullámok csatadalát leszámítva
Mindenütt sírbéli csend honolt.
Akkor még, Istenem, a világ, az élet
Számos csodának otthont adott.
Akkor régen, dicsõ Franciaországban
Mindenki vidáman kacagott.
Azelõtt az ég még kék volt és gyönyörû,
Akárcsak a fû és a tenger,
Ó, Uram, akkor még gondtalan élet volt,
És gondtalan élt minden ember.
Még most is látom a kék eget. Elõttem
Calais hófehér sziklája,
S Calais rendíthetetlen fala alatt
Ott tombol a La Manche-csatorna.
Most azonban az ég sötét és fekete,
A víz pedig vörös a vértõl,
De nyugodt, tükörsima, mintha csak félne,
Rettegne a dörrenésektõl.
Ha a víz, az õsi, elemi erõ fél,
Hogy lehetnék bátor éppen én?
Hisz' én alig múltam húsz, a tenger viszont
Milliárd éves e földtekén!
Calais hófehér szikláin állok, és
Félek, akárcsak a vén tenger,
Rettegve alszok el, rémülten ébredek,
Mint a többi halandó ember!
Mert most látszik csak igazán, hogy az ember,
E "felsõbbrendû" lény halandó!
Most megmutatta hát Isten önarcképe
Milyen az élet, milyen múló!
Puskát fog francia, német, angol s orosz,
Magyar, olasz, amerikai.
Gyerünk, halandók, mutassuk meg Istennek
Hogy kell egymás vérét ontani!
Mutassuk meg, mit tud pisztoly, milyen a tank,
Hogyan arat embert géppuska!
Mutassuk meg, miként robban fel a gránát,
Hogyan öl a taposóakna!
Lõjük le az embert, ki csak annyiban más,
Hogy német földön született meg!
Engedjünk utat harckocsiknak, s nevessünk,
Ahogy az ellenségünk remeg!
Miután élõ orkánként letaroltuk
Szegény, halandó embereket,
És a városokat is romba döntöttük,
Üljünk le és pihenjünk egyet.
Pihenjünk, hisz megérdemeljük! Vitézül
Küzdöttünk és bátran gyilkoltunk!
Hõsiesen tönkretettük a világot
És letaroltuk az otthonunk!
Vérbe, mocsokba fullasztottuk magunkat!
Kitéptük a saját szívünket!
És ekkor, földön heverve, haldokolva
Kérjük Istent: Mentsen meg minket!
Isten azonban hallgat, mint magányos sír.
Mi pedig meghalunk. Egyedül.
Vérünket elmossa az esõ. Hullánkon
Keselyûhad halotti tort ül.
Calais hófehér szikláin állok és
Sírok. Ez hát a fényes jövõ!
Ember emberre vadászik, és préda lesz
Gyermek, aggastyán, férfi és nõ!
A vad ember-állat kannibálként tépi,
Marcangolja régi barátját,
Szétszaggatja szeretett testvéreit, és
Felfalja drága szülõanyját!
Istent játszik az életnek sakktábláján
A Halállal szemben! És veszít!
E kimondhatatlan és feloldhatatlan,
Maró düh, úgy érzem, szétfeszít!
Fényes jövõ! Igen! Megcsináltad, ember!
Ezt tetted magaddal! Ezt tetted!
Vértintával és csonttollal írtad alá
A halálos ítéletedet!
Köszönöm, de e jövõ nem kell. Bocsásd meg,
Istenem, amit fogok tenni.
Pisztolycsõ a homlokomon. Ég veletek,
Calais hófehér sziklái!
- Egy francia katona sírjára -
- Isten magához szólította õt
Calais hófehér szikláinál,
Hõsi halált halt, ne feledjük hát
Többet tett egy világháborúnál! -