Mikor már üres a pohár az asztalon,
S a rádióból szól egy kis délutáni sanzon,
Még mindig tanácstalanul nézek a távolba.
Az életem elégedetlensége szinte megfojtani készül.
A könnyeim a torkomat szorítják,
Egyetlen hang sem jön ki ajkamon.
Üres az életem, s nem szeret senki sem.
A szülõi szeretet már oly kevés,
Már másra vágyik a szív és a test.
Sok a sóhaj, az óhaj sem lenne kevés,
Ám nem fogja senki sem a kezem,
Nem hinti csókkal ajkaimat senki sem.
Élek s mégsem érzem az életet.
Az ereimben lüktetõ vér azt jelzi hogy még élek de a lelkem mintha haláltáncot járna.
Valami hozzá ér a karomhoz,
Rájövök, csak a könnycseppek sokasága az, mi vizesen ragyog.
Fájni sem képes már,
Idõvel csillapodik minden érzés,
Marad, azaz önmagában lévõ üresség,
Mi betölti a teret, a lelkemet.
Önsajnálat pusztító áradata, tûnj tova!
Nincs szükségem rád!
Hagyj engem békén,
Hadd leljem meg a lelki békém!
Hiába a szavak,
A felszólítások mit sem érnek,
De én remélek.
Véget ért a dal mi szólt a rádióban,
A lelkem akkor sem nyugodhat,
Háborog magányos tengerén,
Mit itt lenne az ideje megtörni,
És ezen állapotból kitörni.