Mentem vérzõ lelkem rögös, girbe-gurba útjain,
gondolkozva, mélabúba, eltemetve mindenem.
Hátizsákba gyûrt emlékeim társaim az útra,
énekelek, boldogan gondolok a múltra.
Végre egyszer nem bánom már a rohanó életem,
láttam szépet, fénylõ eget, kísérte lépteim.
Nap könnyei hulltak reám, frissítve a testemet,
meleg keze érintése szárította arcomat.
Mikor szorítása erõs lett, magas fa óvott meg,
árnyékot lehelt naptól felforrósodott fejemnek.
Ott motoszkál lelkem mélyén mindenhol a gondolat,
miért kellet ilyen könnyen szívemet elvesztened?
Sötét vihar kerül elém, bujdosok el hirtelen,
hatalmas villámait dühösen szórja szét elém.
Összehúzza ágait most menedéket adó fám,
Bokorrá zsugorodva, hûtlen mosollyal tekint rám.
Nem is futok, nem is félek, nem is reszketek nem én!
fölém kerül, csontjaimat tördelné el szüntelen.
Lelkem virága nyílni készül, kitárom karjaim,
szívemet öltözteti láthatatlan arany fénybe,
átadom magam neki, nyerjen fényes dicsõ csatát.
Villám sújt le, pattan fa kérge nesze neked csalárd!
Zene hangja jut végre egyre feljebb fel az égbe,
halk énekszó kergeti el sötét felhõ urait.
Nem érdekel már, hogy mit tettél és mit nem énvelem,
nevetek szánalmas arcodon, olyan, mint a vihar,
mikor utolsó dallam törte meg a kevély hitét.
Félelmed lett bõ asztalomon az esti teríték,
s, nem az vagy már, aki újra és újra felkavar,
nem nézem már koszos létedet, itt hagylak, ég veled!