Mondd,ha csak egyetlen halál van
miért,hogy percenként temetlek
magamba és újra kiáslak
a fényre?Ennek a siratásnak
lesz -e még valaha vége?
Látod,én ma így szeretlek
- bolondulva - csepp viszontba
tengert képzelek és letörött
karmaimmal is kapaszkodom
föl a lelked fonalán,de elõbb
sebeimbõl megszárítkozom,
mert ha száraz szeled érintene
a repedésekbe fagyna könnyem,
ne adj könnyen,belenézlek
a tavaszba,pedig tél tapos
már sápadó avarba,hittél akkor
bennem,most se láss másnak
csak a nyár-nevetésû csillanásnak
örülj,szememben titok lakik
most is,nevezz akinek látsz
de ne hívj elmúlásnak,ennek
a siratásnak ne legyen sohase
vége,percenként temetlek,áslak
ki a fényre és oda nem adnálak
bárhogy is kérne:annak
az egyetlen halálnak.