Mit jelent kisujjként egyedül lenni?
Mit jelent magányban élni?
Mit jelent az a kis szócska, hogy árva?
Mit jelent, ha be vagy zárva?
Mert bezártak egy földi porhüvelybe,
Bezártak egy húsbörtönbe,
Melynek rozsdás kulcsát eldobták messze,
Hogy rab legyek, mindörökre.
Mikor törhetem át ketrecem rácsát,
S láthatom a nap sugarát,
Mely ugyan bejutott sötét cellámba,
De otthagyott egymagamba?
Mert rab vagyok, bár ezt nem látja senki,
És nem tudok szabadulni,
Örök fogságban tart a gonosz törvény,
Az uralkodó, vad örvény,
Mert a törvény, bár a rendre hivatott,
Elûzi a szabadságot.
Hol uralkodó, ott nincsen szabadság,
Hol király, ott örök rabság,
Mert valljuk csak be, õszintén, magunknak,
Rajtunk bizony uralkodnak.
Ezt õk csak demokráciának hívják,
Ahol a jogokat adják,
De szabad az, ki az árnyékban lapul?
Szabad, ki sosem szabadul?
Börtön ez, ha túlnézünk a látszaton,
Túl a tünékeny falakon,
És ott megpillantjuk önnön magunkat,
S látjuk szomorú sorsunkat.
Der30; Nagyon is elragadtattam magam,
És most elakad a szavam.
Most, ez egyszer nem másokra gondolok,
Most csakis magamért szólok,
Hagyjanak a világméretû gondok,
Mert most gondom csak én vagyok.
Csak most el a világpolitikával,
El mások problémáival,
Eleget törõdtem már vad bolygónkkal,
Hadd legyek most csak magammal.
Mert én is egyedül vagyok, mint mások,
Köröttem vastag vasrácsok,
De börtönömet erõsíti más is,
Van más a vasakon túl is.
Álmodó vagyok egy éber világban,
Ezért vagyok egymagamban,
Egyedül vagyok, csak mert én más vagyok,
Rabként élek, s majd így halok.
Megfojt a való zúgó áradata,
Az álmatlanok folyója,
A világnak racionalitása,
Elemészt tények rohama.
Álmodó vagyok álmatlanok között,
Belém e tévhit költözött,
Mert sokáig hittem e téveszmében,
De rájöttem, hogy tévedtem.
Tévedtem, mert én nem vagyok egymagam,
Mit én nem hittem, akartam.
Rájöttem a szörnyû tévedésemre,
Megtört a jég. Végre. Végre.
Mert vannak még álmodók a világban,
Igaz, nem is túl nagy számban.
Vannak, csakis én nem láttam meg õket,
Nem láttam fehér felhõket,
Takarta õket a sok viharfelhõ,
De aztánr30; Aztán eljött Õr30;
S áttört a napsugár a felhõk között,
Szívembe remény költözöttr30;
Õ volt a reményhozó, s falon tört át,
Hogy hozza börtönöm kulcsát,
A régi kulcsot, mi már színarany volt,
S a lakat zárjába hatolt.
Fordult a kulcs, majd kattant a szerkezet,
S az ajtó utat engedett.
Szabad vagyok hát, s egyedül nem vagyok,
S végre napfényt is láthatok,
Õ volt az, ki feltörte a börtönöm,
Õ volt, és ezt én köszönöm.
Köszönöm, hogy felnyitotta szememet,
S megláttam szörnyû tettemet,
A tettemet, mit kis híján megtettem,
Elfecséreltem életem.
Mert rájöttem, hogy míg a nap lenyugszik,
Majd felkel, az idõ múlik,
És ha egyszer elkövetek egy hibát,
Várhatok én új napnyugtát,
Mert a tévedés velem él, míg a nap,
Addig, míg eltemet a pap,
S bár adhat az Isten alkalmat arra,
Hogy a hiba megoldódna,
S eltörlõdne, ne kísértsük a sorsot!
Köszönjük, mit eddig adott,
Döntéseket, mikkel mi hibázhatunk,
Így tehát csak gondolkodjunk:
Törekedjünk csak arra, hogy jól döntsünk,
Ne rontsuk el az életünk,
Mert csak egyszer élünk, nem pedig többször,
A nagy hiba pedig ránk tör,
És gyötör, hogy lehetett volna másképp,
S megmarad, mint egy kínzó kép.
Figyeljetek hát (arcomon mosoly ül):
Sohasem vagytok egyedül!