Ismét fejet hajt a nyár,
az õsz elé tárva
diószín kapuját,
zizzenõ éjeken,
mikor kandallók
csillag-ölén lobban
a tétován pergõ,
szélfútta, tekergõ
avartól nedves hasáb.
Kora délutánt ír az idõ,
s mégis, álmosító pernyéit
szuszogja már az este,
fahéj és forralt bor illata
szöszmötöl orromban.
Várlak.
Közeledõ lépteid zaját
temeti szívem dördülése,
csendes remények lopódznak be veled,
a cipõd koppanása, ahogy leveszed,
csípõs hideg érintése
bíborlik párás bõrödön.
Vállad arcom menedéke,
elmúlt õszök szövedéke
fonja át múltunk, jelenünk.