Ásító inas
(Munkácsy Mihály festménye nyomán született gondolatok)
Ó fiacskám, így meggyötört a nap,
Hogy ruhástúl roskadsz az ágyra?
Robotod letelt végre valahára,
És álmodba fúlsz egy röpke perc alatt.
Rossz idõk kötik vörös szemhéjadat,
Koszos rongytakaród ólomnehezék.
Sorsod ecsetjei odaenyvezték,
Ásító arcodra fehér bánatfalad.
Hol lehet anyád, ki keblére ölel?
Él- e még apád, az obsitos huszár?
Érzed-e néha, hogy Erzsike vár,
Mosolya teraszán rózsás gribedlivel?
Álmodsz-e vígabb, szebb létet magadnak?
Vurstliban lennél-e hintáslegény?
Vagy piperkõc úrfi, s nem ilyen szegény
Asztalosinas, kit segédek faragnak.
De hajh, éjszakád rémségek kísértik.
Fûrészpor zseníroz izzadt bõrödön.
Lüktet egy sebzett begyulladt köröm,
Lábfejed, bakancsod kérgétõl vérzik.
Hajnalban kelsz, te söpröd a járdát,
Te vagy ki felstócol deszkahalmokat.
Napestig szolgálsz rögtönparancsokat,
És te oltod el a petróleumlámpát.
Ó fiacskám, így gyötör az élet,
De egyszer meglásd, rádtalál az öröm!
A kuncsaft már neked is visszaköszön...
Az inasból végre asztalossegéd lett.