Elhasalt virágillatok mellett
búcsút int a világtalan éj,
az éledõ nap ma Benned keltett,
s arcom forrón arcodba ég.
Hangodba simít a hajnali csönd.
Bennem ragadtak lázas csillagok.
S ha terülnének nehéz - ködök:
a felhõk között napot ringatok.
Az emlékeddel formálom a csendet.
Felhúzott szemöldökkel ámul a sértett világ:
mikor szekrény-mélyre nyúlok érted,
az ajtók fájdalmasan szûkre-zárt résein át.
Szembefordít az élet magával: szorít.
Feszes vásznamról az eget söpri félre.
Szemem tükrébõl emléked hunyorít,
lelkedben öltözöm át ébenbõl fehérbe
Mély-egész szemedben látom a kertet,
szorító test-ruhám utolsót szólna.
A gyógyulást reszketõ csupasz lelkem:
záporozó mindenségedbe olvad.
Kertedben csillag-valónk ragyog,
távoli nesz csupán a zaj-világ szava.
Remény-szín pázsitodra hajthatom
fejem, tavadban úszik el az éjszaka.
( Csécsei János és Szécsényi Barbara )