Kilépve önmagamból magamnak
Soha meg nem áll, az óra jár és pontosan.
Napok, hetek, hónapok ballagnak komótosan,
S csak ülsz, némának tûnsz, fejed támasztod,
Az idõt nem látod, mégis lassanként morzsolod.
Az idõ szélmalma kattogva õröl, hiába fáj a gondod,
S lám, nehéz a szíved, mert feledni, feledni nem tudod.
Valaki tõled bájjal, szeretettel, suhanó idõvel szívet lopott,
S most érzed hiányát, mert szívedbõl lopott, s ott ûrt hagyott.
Csendben a szó, sikolyok az álmatlan éjszakában,
Legördülõ könny felivódik az összegyûrt párnában.
Felriadsz megannyiszor, mert nem ölel már imádva,
Nem tudsz Te már mást szeretni, próbáltad, de hiába.
Még élénken érzed finom illatát, mit egykor nálad hagyott,
Kezének lágy érintését, hangját mi még semmit nem kopott,
Nem láthatod többé már, ámbár, ha lehunyod szemed,
Mindig megjelenik, ott van szép, törékeny teste veled.
Akkor érzed, ölel, mint ahogy az ég a Földhöz ér,
Erõsen bújik, mint ahogy szél erdõben a fák közé fér.
Forrón csókol, miként déli Nap nyáron a földeket,
S lágyan simogat, ahogy szellõ búzatáblán kalászfejeket.
Így van ez rendjén, feledni az tud, ki nem szeretett igazán,
Kinek csupáncsak frázis, s odadobja, szeretlek szót lazán,
Ki csak azért ölelt, hogy ölelhessen, mert nem volt másik,
Bozót mellett nõtt egy fa, s mint inda, most arra mászik.
Talán egy nap rájön, hogy mit jelentettem neki,
Mert bíz az életednél is jobban tudtad Õt szeretni.
Talán egy nap rádöbben, ki voltál, vagy talán soha,
De az élet nem egyszerû, lesz hozzá is majd mostoha.