Egy fûszál él a rengetegben,
Mely hajlong, szeretetre kiéhezve.
Várja, hogy süssön az éltetõ nap,
Vagy hulljon az esõ, mielõtt elszárad.
Így érzem magam a tömegben,
Ingadozom, valaki szeressen engem.
Sütkéreznék szemeinek fényében,
Szomjam oltanám összes könnyével.
S nem is olyan régen,
Kisütött a nap az égen.
A fûszál növekedésnek indult,
Színe gyönyörû zöldbe borult.
Az én fejem fölül is eltûntek a felhõk,
Mikor megismertelek pár hónappal ezelõtt.
Úgy éreztem Veled boldog lehetek,
Szívemet jó helyen tudhatom melletted.
De jaj, megzavarták a fûszál életét,
Egy gyom sajnálta tõle a napfelkeltét.
Féltékeny volt mindenre, mert nem õ kapta,
Ezzel a fûszál kedvét is a sárba taposta.
A sárga gyûlölet zavar engem is,
Mely általad férkõzött napjainkba.
Virágzó kedvemet ez a szín
A pokol színévé változtatja.
Szegény fûszál nem sokat tehet,
Csak vár egy jótét lélekre.
Valakire, aki megmenti,
És a gyomot gyökerestül kitépi.
De vajon én mit tehetek?
Hogy a keserûség ne marja szívemet?
Tûrök tovább tétlenül,
Vagy a szerelmem megment végül?