Londonnak sötét sikátorai
Amikor sûrû köddel telnek,
Suttogásból hamar szóbeszéd lesz,
S a legendák életre kelnek.
Így született meg története egy
Legendás, kegyetlen gyilkosnak,
Aki sebészkéssel a kezében
Vetett véget a nyugalomnak.
Csak egy suhintás, és vérfolyam jõ,
Õ volt az, õ, a Hasfelmetszõ...
Hogy e pletyka igaz-e, vagy csupán
Emberi fantázia szülte,
E gyilkos õrült vénember vagy inkább
Pokol tüzének teremtménye,
Hunyjon szemet felette mindenki
Ki hisz, vagy ki fantáziátlan,
Mert csak Isten teremtménye hal meg,
A legenda az halhatatlan.
Csak egy suhintás, és vérfolyam jõ,
Õ volt az, õ, a Hasfelmetszõ...
Az ember halandó. Ezt õ sokszor
Bebizonyította Londonnak,
Nevének hallatán félelemmel
Vert szíve minden utcalánynak.
Mert e tébolyult mészáros bizony
Nem ontotta vérét bárkinek,
Kéjnõk s útjában állók csonkított
Testét adták az anyaföldnek.
Csak egy suhintás, és vérfolyam jõ,
Õ volt az, õ, a Hasfelmetszõ...
Mikor London sötét utcáira
Leszállt a tejfehér ködfátyol,
Mindenki tudta, hogy hamarosan
Felhangzik egy új halálsikoly.
Sötét alakja a köddel tûnt fel,
Aztán a köddel is távozott,
De hagyott a sikátorok mélyén
Egy újabb véres áldozatot.
Csak egy suhintás, és vérfolyam jõ,
Õ volt az, õ, a Hasfelmetszõ...
Kezében feltûnt a hideg acél,
S aztán már nem volt kegyelem,
Majd az utcán tompa puffanással
Dõlt el egy újabb csonka tetem.
Mindenkibõl vitt magával egy kis
Emléket ez az õrült ember,
A halottból távozott egy vese
Vagy éppen egy kitépett zsiger.
Csak egy suhintás, és vérfolyam jõ,
Õ volt az, õ, a Hasfelmetszõ...
Persze, végül, mint minden bûnözõt,
A törvény õt is utolérte,
És egy dohos zárkában talált rá
Jogos, ám szomorú végzete.
Bár õ meghalt, a legendája nem,
Mert gyilkos nemcsak ember lehet,
És most a huszonegyedik század
Csonkítja meg az embereket.
Csak egy suhintás, és vérfolyam jõ,
Mert él s örök a Hasfelmetszõ.