Németi Csaba
Ülök a kövön
A nap éget.
Bárányfelhõk kúsznak az égen,
s én ülök a kövön.
Rajzolgatom, a porban megfagyott
életem vonalait,
a pillanat gondolatait írom.
Pontok, vesszõk, körök, háromszögek,
plusz, mínusz, s kérdõjeleket
pálcikaembereket.
Az egészet körbekerítem
egy hatalmas körrel.
A pálcikaemberek kezébe adom
a napot, a holdat,
fejükre szórom a csillagokat,
s az egészet berácsozom.
Ülök a kövön.
Magasba nyúlt sziklák
kiáltanak hozzám:
Ha akarnád, könnyen vagy nehezen,
felérnél hozzánk!
Dühös leszek, mit karattyolnak ezek!
Ülök a kövön.
Ábráimat nézem, ábrándok, fájdalmak,
álmok vannak egymás mellett
börtönükben.
Hosszúra nyúlt árnyékokat nézek,
Érces pendülés, a magasság hangja:
Ne az árnyékon indulj!
Lent maradsz, s rabságod megmarad,
utad végén a fény megvakít.
Ülök a kövön.
Jó így nézni, a rácsozott poron
a kockák zsugorodnak,
egyetlen fallá tömörültek.
Áthatolhatatlan, megmászhatatlan.
Kemény, határozott hang
ami fentrõl jön:
TE ALKOTTAD!
Ülök a kövön.
Bután bámulok magam elé,
ülök, és csak ülök a kövön.
A döntés, az akarat, indulat, erõ,
mind-mind kihunyt.
Az ébredés reménye nélkül
ülök a kövön.
Jeleim halottak,
a fal végzett velük.
Éles kacaj, dübörgõ hang
a felhõk felõl:
TE VAGY A GYILKOS!
Ülök a kövön.
Perzsel a hõség, áll a levegõ,
a gondolat is béna:
a mozdulatlanság rekordja.
Ülök a kövön.
Szigorú érdes hang
egy szikla csúcsáról:
INDULJ!
Ülök a kövön.
INDULJ!
Ezernyi nyíl csapódott belém
a szó hallatán.
Tétován felállok, a fallal
farkasszemet nézek,
kezem ütésre, lábam rúgásra emelem.
EZ AZ!
Szól: KONCENTRÁLJ!
Legyél erõs! Rombolj, hogy
újjáépíteni tudj!
NE KERESS ÚJ UTAT!
MINDEN ÚT RÉGI, CSAK MÉG
TE NEM JÁRTÁL RAJTA.
GYERÜNK!
A félelem erõt ad,
ha nem adod meg neki
MAGAD!
2008-11-22