- Megtörtént eset alapján -
A buszmegállóban ültem, amikor
Feltûnt egy különös figura,
Odajött hozzám és csak annyit mondott:
"Elnézést, magánál hány óra?"
"Tíz óra múlt tíz perccel" - feleltem én,
Majd újra békés csendbe vesztem,
De aztán arra lettem figyelmes, hogy
Az idegen ott áll mellettem.
Angol volt, mint kiderült, egy érdekes,
Egy különleges egyéniség,
És lassan, míg kíváncsian hallgattam,
Elmondta élete meséjét.
Kissé nehezen ugyan, de meséje,
Lénye szellemét megértettem,
S ez az ember, ami volt õ, valamit
Bizony megváltoztatott bennem.
Pályafutását, ha jól értettem meg,
Messze, Mexikóban kezdte el,
Ahol is élt, dolgozott és keresett,
Ahol nem törõdött semmivel.
Aztán egy napon talált egy hatalmas,
Fényes, fehér kristálydarabot,
S arra gondolt, ezzel megteremti a
Kényelmes vagyoni alapot.
Hiába volt azonban szép a kristály,
A belsejét ûr töltötte ki,
És bár csalódott, fejében egy furcsa
Ötlet kezdett gyökeret verni.
Otthagyta munkáját, otthonát, búcsút
Intett korábbi életének,
Csupán egy hátizsákot vett hátára,
S nekivágott egy új életnek.
Csupán egy nagy hátizsák volt a hátán,
Mikor feltûnt a buszváróban,
De nem is volt szüksége többre, másra,
Így létezett a nagyvilágban.
"Az én nevem Ottmár" - közölte velem,
És elõször nem is értettem.
"Nem az a lényeg, hogy ott vagyunk-e már."
Ezt mondta, s mindent megértettem.
Nem pénz, vagyon, vagy tulajdon élteti
A mi halandó világunkat,
Ha sietve, ha gyorsan élünk, akkor
A hibáinkra nincs bocsánat.
Ha csak élünk, de nem létezünk, s közben
Átfutunk az idõvonalon,
Az elmúlás után lelkünk messze száll,
S mi ott maradunk, a ravatalon.
Egyedül és üresen, mindörökké,
Ágyunk lesz a hideg koporsó,
S végül azt kérdezzük: rMi értelme volt?r1;
Válasz nincs, csak ima, elhaló.
Vegyünk hátunkra hát egy hátizsákot,
Az üres kristályt meg feledjük,
És ne siessünk a végállomásra.
Mert életünk csak egyszer éljük.
Lehet bár fényes egy színes üveggömb,
Lehet bár szép egy halott virág,
Mindhiába, ha egyszer belül üres
Ez a törékeny kristályvilág.