Kopott asztal fölött
üvegszilánkot sírnak a szemeid,
ujjaid présétõl betût sikolt a toll,
itt a múlt, újra kegyetlenül lelkedbe gyalogol,
kiássa megsüllyedt sírjukból szeretteid.
Üvegszilánkot sírnak a szemeid,
de ajkad összeszorítja a dac,
tollad tébolyultan üvölt,mégis néma maradsz,
egyre csak a jeleket vésed
már nem számít minek s kinek,
tested alagútjain hevesen száguld a véred.
Üvegszilánkot sírnak a szemeid,
magadhoz húzod vérzõ, kifosztott hazád,
tudom mennél, ha háború volna,
meg van még a régi kaszád,
r30;de te nem, te nem ölnéd magyar testvéreid.
Üvegszilánkot sírnak a szemeid,
mikor a bordáid íve alatt doboló szelencéd nyitod,
benne a szerelem s ezernyi féltett titok
téli tavak szakadó rianása súlyával sajog,
r30;szempillád alá az álom félszegen tántorogr30;
Kopott asztalon,
arcod üvegszilánkra hajtva pihensz,
a földön térdelõ, összegyûrt mondatok,
az álom s az ébrenlét közt egy sóhajon lengsz,
már várnak rád az éhes papírlapok.