forralja már nap és hónap
gyönge vállam acél terhe
oly nehéz és végtelen
csüngene bár, de letépik
pirosló ajkad nem lehel,
nem ejt csókot
mit érdemelte tán e szegény
ifjú
hol volt már vad február hete
hol tûnt el minden oly hirtelen
hol véstem fejszém agyvelõm oldalába
miért nem zengtek az égi angyalok
balgaság, vak ítélet
Ne tedd, Ne tedd!
hol hallik sikoltása
meddõ anyáink siralma
hol hullott alább kezem
s csukódott le szemem
gyönge vállad peremén
hol omlott arany zuhatag
szép hajad bársonya
arcom közepébe
miért, oh miért nem
ordítottak ott fönn hangosan
kié a kéz mi most simít
ki ragadott el
mint oroszlán a halott
gazella tetemét
miért vagy vak
és miért mond miért félsz Te
tõlem
miért csorog könny
szép arcod domborján
s mosolyod miért égett
retinám örök képébe
ki vagy Te, te világnak
vakító angyala
miért vágyik néma testem
hangos bõröd óvó,
féltõ szavára
s miért ég koponyád felett
az ördögi glória?
mondd minek nevezzelek
ki helyett szeresselek
s te kit szeretsz helyettem
tudod, mert tudnod kell
hogy én általad s Te
általam létezel
és hogy e zord világ
nincs is, csak egy
végtelen fehér mezõ
s benne két
óriás varjú pár
és most hogy leesett
az elsõ hó
és megmetszették a fát
és most hogy közel
az évnek omladozó vége
sürgetnek a fák
és neked kong a harang
akasszanak vagy égessenek máglyán
a holtak tépjék élõ testem
de ha te nem vagy itt
és fejed nem pihen nyugvó vállamon
és tested selyme nem fon hálót
az enyém köré:
karmaid hegye, mint csípõ fullánk
mar belém, hatol mellkasomba
és szeretett szeretõm kezébe lesz
vértõl ázott gyönge szívem
Te téped ki,
Te tépted ki!
ha zeng is az ég
és az éj sötétje végtelen
és pillantásom már
nem Tiéd többé
és hangom a sok közt elcsuklik
térdeid elõtt hever
az mi örökké karjaidból
folyt ki, Szeress engem
ne, mint ki melletted
úgy mint ki benned
él örökre...
Szeretlek