Négy éve ugyanezt a rosszat éltem át,
Egy fiú miatt sírtam hosszú éjszakákon át.
Az maradt, aki volt, nem változott semmit,
Lusta lépni, magán kívül nem néz senkit.
S én mégis reménykedtem, hátha megváltozott,
Lelke, szíve, tán egész teste kárhozott.
Nem látja értelmét küzdeni értem,
Gondolja meg újból! - hiába kértem.
Eddig nem kellett harcolnia semmiért,
De ennyit sajnál megtenni Valakiért?
Szánalom, szenvedés, mi szívemben van,
Fájdalom, düh és bánat: mind egy dalban.
Persze késõbb rájön, hogy: hülye volt, nem kellett volna,
De akkor én már nem kívánom õt máshová, tán csak pokolba.
Máris sajnálja, tudja, hogy nem szabadna ezt tennie,
Pedig csak kicsit kellene magát megerõltetnie.
Egy-két jó szó, megtett romantikus lépés,
Nem értem! - tõlem ez olyan rettentõ nagy kérés?
Nem... nem hiszem, hogy ez lenne itt a legnagyobb gond,
Inkább az, hogy õ egy szeretni valóan lusta bolond.