Apadt tested zsibbadtan megtapadva,
Néha döbbenten áll a lelki fagyban,
Csak vársz összetörten, néha félszegen,
Ámulsz száz-varázsú életképzeten.
Ha deressé vált az út, a véghatár,
Takaród már a csendes szövött magány,
Ám sokan még melletted fütyürésznek,
Mert aki hallgat angyallal beszélget.
Agyadban kusza emlék még pislákol,
Beborít vágyad, mint áttetszõ fátyol,
Felemel és tart a csupasz szenvedély,
Tudod mi lesz, ha eljön a csendes-éj.
S a perc mi egykor rikoltott, elillan,
A gondolat fejedbe még bevillan,
Minden lépés ezt mondja... majd a végén,
Így mész, haladsz az értelem ösvényén.
S amikor az út értelmét megérted,
Isten akkor tudja meg, hogy elérted.
Játékod téboly volt, lángod valóság,
Kezed elejti az utolsó rózsát.