Sírtam, mikor nem jöttél,
szomorú szobámba beszökött a tél,
borús felhõket rakott rám,
s te nem láttad könnyemet, anyám.
Fájdalom mar szüntelen,
éjszaka csak a fekete eget kémlelem,
hátha meglátom arcodat,
a csillag porába rajzolt szavakat.
Kiégett vágy ma-már az élet,
nincs álom, nincs ígéret,
csak a valóság csonka lelkemen,
meg a fájdalom, mi végtelen.
Mint törtszárnyú madár csak vergõdöm,
a fénnyel már nem kergetõzöm,
minden olyan árva lett felettem,
de örülök, hogy gyermeked lehettem.
Most megint õsz van, de bennem örök,
sápadt falevél, bús dalt zörög,
a magány himnusza, meg az elmúlás,
élünk, meghalunk, örök körforgás.
Álmok, tomboló szelek égetnek,
emlékek könnyei gyûlnek,
sárgult, kopott képek felett,
sózzák a keserû életet.
Nincs kiáltás, csak halk moraj,
fájdalmasan mar ez az áldott sóhaj,
mi a szívbõl szakad fel,
de a kérdésre már senki nem felel.
Éj közepén egy furcsa érzés,
benne rejlik minden féltés,
mintha lágyan simogatna kezed,
vigyázna rám csillag tekinteted.
Sírtam mikor elmentél,
váratlanul világot cseréltél,
engem a földön hagytál egyedül,
de a könnyzápor már csendesül.
Rideg temetõ, kopár keresztek,
kõ angyalok, ti nem feleltek,
õsi fák õrzik álmodat,
a végtelenben óvod fiadat.