Hallgattam...
Nem szóltam, hallgattam és reméltem,
Féltem, hogy megölöm, elijesztem.
Mikor a csendes, kiegyensúlyozott bársonyán,
Kihunyt a nap és fogyott, lett csont sovány,
A hamis, hazug hold kétszínû mosollyal felkelt,
Vágytam hozzászólni, de a szó, csak bennem énekelt.
Vágytam szólni szelíden, nem ijesztõn sem vadul,
De határozottan, ahogy templom vasárnapi kisharangja kondul.
Nyitottam ajkam szóra, hogy jöjjenek a szavak sorra, de nem jött,
Szó az ajkamon, mint falevél az ágon, csak némán csüngött,
Torkom fojtogatta, szívem nagyokat dobbant, lelkem bele remegett,
Mint szélben faágon árva levélke, hold sugarától ezüstösen reszketett.
Éjszaka sápadt fénye megvilágította távozó törékeny alakját,
Némán hallgattam egyre halkuló, lassú lépéseinek zaját,
Szél felém hozta illatát, lágyan lebbentette haját, néztem, amíg láttam,
S fa lettem, mélyen a földbegyökerezett lábbal hallgatagon álltam.
Nem tudtam szólni, így maradt sóvárgó, tüzes tekintet mi szívbõl érkezett,
S a könnycsepp, miben minden benne van, arcomon lefelé igyekezett.