Lehajtott fejjel járok,
Átvágva az emberalkotta utakon,
Mint apró faházából kihajított melegszívû eb,
De vakon,
Akár egy szárnyatörött angyal,
Szellemként tartom fel két kezemet,
Egykori gazdám, az élet atyjának,
Keskeny sikátorok mélyén,
Rozsdás ereszcsatorna altt,
Ahonnan rámszegezi ezernyi hideghegyû dárdavégeit.-
Csak hidd, hogy mindig te fogsz gyõzni,
Hogy mellkasom mögött kõbevésett nevemet
Keresztül tudod döfni!
Eljön a nap, hogy csontáfagyott kezemmel
A felhõkbe nyúlok majd a vihar görbén villanó kalapácsáért,
És asztalodra csapok hétszer egymás után!-
Hamarosan tovább állok,
De te itt maradsz örökre
Ezen sík undorító, pókhálós falán.-