Félsz? Igen, félsz. Reszketsz. Fogaid félve
Vered össze minden lépésnél.
Rettegsz. A szíved hevesen ver. Zihálsz.
Így van ez minden kivégzésnél.
Minden lépés nehéz, mit megteszel a
Tornyosuló emelvény felé,
Ha megtehetnéd, elszaladnál, messze,
Ki a világból, új út felé.
Új életet keresnél, egy szebb jövõt,
Hagynád a múltat megfakulni,
Lelked megtisztulna... De nem érsz rá a
Vesztõhely elõtt ábrándozni.
Egy újabb lépés. Majd még egy. És még egy.
A táv vészes iramban apad.
Homlokodra izzadsággyöngyöket szül
A félelem és a forró nap.
Mikor már csupán pár lépés választ el
Földi léted megszûnésétõl,
A füled szinte zúgni kezd az agyad
Szilaj gondolattengerétõl.
A tömeg éljenzõ zúgása elhal.
A pap néma imákat mormol.
Az arcodnak csapódó kövek alig
Különböznek a puha hótól.
Vétkeztél? Meglehet. Bûnös vagy? Talán.
Hibáztál? Igen, lehetséges.
De van-e a világon olyan ember,
Ki tiszta, semmiben sem vétkes?
Vétkeztél? Igen, ha a szerelem bûn.
Bûnös vagy? Csak ha az éhség az.
Egyetlen kenyér, egyetlen hiba, egy
Rossz mozdulat... Isten irgalmazz!
Persze, a tolvaj az bizonygathatja,
Hogy csak véletlen baleset volt,
A történelem során gyilkosságért
Minden tolvaj halállal lakolt.
Hogy ki ártatlan, ki igazán bûnös,
Ezt csakis Isten döntheti el,
Vétkeiért az ember nem egy gazdag,
Vén bíró színe elõtt felel.
Félsz? Már nem. Rég nem. Rövid életutad
Csak egy keserves utazás volt.
Félsz? Nem. Megnyugodtál, mert elszáll a kín,
Ha földi porhüvelyed már holt.
Kitartón kutatni a nemlétezõt,
Célba venni a láthatatlant,
Álmodozni az elérhetetlenrõl...
Ó, hogy fedne már el hideg hant!
Gyenge a szíved, mint minden emberé.
Szereted õt? Igen. Mindörökké.
És tudod, hogy nem lehet. Soha. Soha!
Félsz? Bátran állsz a hóhér elé!
Félsz? Nem! Jöjjön, aminek jönnie kell!
A pap befejezi az imát,
A bíró bólint, s te itt hagyod ezt az
Életnek nevezett rabigát...
S mikor majd egyetlen pillanat alatt
Utadból minden kín félreáll,
Mosolyogva és kacagva jössz majd rá:
Mégiscsak szép dolog a halál!