Oly szürke nap, mikor a bú tapintható,
Bizony csak nagyon ritkán van.
Épp ilyen komor napon találkozott a
Halandó s a halhatatlan.
A gõgös halhatatlan csak kacagott a
Halandó szomorú sorsán,
Míg õ, az Örök, nem érez meg semmit sem
Az idõ lassú múlásán.
A halandó nem szólt egy szót sem, némán állt,
S magában, csendben mosolygott,
Mert aki öröklétû, nem is ismeri
A legnagyobb igazságot.
Nem tudhatja meg sosem, hogy a lenézett
Halandóság mekkora kincs,
Olyan érték, ami a halhatatlannak
Sosem volt és nem is lesz: NINCS.
Útjaik elváltak, az Örök tovább élt
Egy értelmetlen életet,
Míg a szegény halandó mosollyal várta
Az utolsó szent kenetet.
A halandó meghalt, a halhatatlan meg
Továbbra is csak létezett.
Sosem jött rá, hogy miért is volt érdemes
Végigélni egy életet.
A halandóság legnagyobb ajándéka
A kérdés: Élek, de meddig?
S e tudattal élni, szeretni, valakit,
Az igazit, a sírhantig.