Fagyos, mogorva arcát mutatja most a világ,
a nyár színeit, s az õsz vöröses barna tekintetét,
elfedi már a tél tiszta takarója.
Tekintetében jég-gyémánt fénye szikrázik,
és egy kisgyerek felkiált: apu, már megint havazik!
A zöld mezõ most fehérre vált,
fák ága reccsen a nehéz teher alatt,
távol egy szánkó szalad,
mit tarka mén repít, patája felhõt kavar,
millió apró pihéje szememre álmot takar.
Mint gyermek szaladok újra, arcomon a hideg pírja ég,
felrémlik egy hóember, fején kopott bádogfazék,
szén gombja feketén izzik, rázza felém seprû kezét,
mintha hívna, gyere, táncolj velem, hisz ragyog az ég,
szol már a zene, a közeli tavon rian a jég.
De rég felnõttem már, mégis olyan csodával meredek rád,
te remegõ téli táj, mert így szeretlek, fehéren, puhán,
hisz nézd, a Nap is szikrákat ver tiszta testeden,
mikor pajkosan megbotlik és szalad tovább az ég alatt,
gyönyörû képed lelkemben örökre megmarad.