Meredek, ódon kõlépcsõk
mellett itt-ott még inog
némi bizonytalan, korhatag
korlát, ott, Gyimesbükknél,
hol még az õrtorony is áll,
az ezeréves magyar határnál.
Mindent elborítva burjánzik
a természet adta õsnövényzet,
pompázik illatát hintve
ezer virág s tarka pillangók
cikkannak fejem körül,
némelyik arcomat érintve
vállamra, fejemre röpül...
valami meseszerû a kilátás,
hol a romjaiban is patinás
Rákóczi-vár hangulatával
s emlékeivel visszavár.
Aranyló nyári verõfényben
álltam e csodás magaslaton,
két különbözõ alkalommal is
hosszan merengtem a néhol
mohás, bokros-füves, napsütötte
romokon, fûben ülve megpihentem,
színes, apró virágokat szedtem,
vizes zsebkendõmbe rejtegettem
titkon, kísérjenek végig, haza
az ötszáz kilométeres úton...
Otthon, ha olykor kezembe akadnak
a kipréselt gyimesi virágok,
ott állunk újra, köröttünk
társak, nagyszerû emberek,
szabad lelkû erdélyi barátok,
tiszta szívvel egyszerûn, egymás után
két himnuszt éneklünk, ott
a Rákóczi-várnál, s könnyes
szemünk a felhõkbe néz... majd
újra itt kezemben erre a virágra
tekintve kézzelfoghatóan érzem
Gyimesbükk nyarainak hangulatát,
s Erdély régmúlt, ám idõtlen
korának örök sugallatát.