Ahogy a kés
a kenyérbe mélyed,
Siklik, táncol,
S a kenyér
már nem lesz egész.
Ahogy az ész
két tenyérben vész el,
Üvölt, lázad.
De az ész,
Már nem lesz elég.
Ahogy a fény
megcsillan a szemekben,
A lélek él, s kér,
De a fény
önmagában kevés.
A remény
a félelemben tûnik el.
A tudat sebzett áldozatként
küzd, s, ha bealkonyul,
A sötétség rabjaként
tovább játszik ártatlanul.
Ahogy a holnap
nem lehet ma újra,
Ahogy a nap
soha nem érinti a holdat,
Úgy éltek itt a földön.
Ti, halandók,
Vagy halhatatlan rabok.
De vajon miért?
Van, ki tanítva tanul,
Van, ki lopva okosul,
S van, ki örökké itt marad,
De nem õ lesz az áldozat.