Fagyos levegõ át a torkon,
Marja, majd a szívig hatol.
Ég a testem, s kiált folyton,
Régi hibáért most meglakol.
Görcsös ujjaimmal levegõért kapok,
De vénáimban már ott a méreg,
Mely egyre csak emészt, ahogy telnek a napok.
Segíts hát bajomon, téged kérlek!
Zsibbadt tagjaimat elhagyja az erõ,
Szédülök, forog velem a világ,
Szívem összeroppan, de már késõ:
Díszed már egy másik virág.
Úgy fáj idebent, minden emlék újabb döfés.
Bárcsak elfelejteném az egészet,
S megszûnne a keserû szenvedés,
Hisz lelkem elemészti a néma enyészet.
Úgy hiányzol, mint párját vesztett madárnak,
Aki legkedvesebb kincse nélkül maradt,
Úgy hiányzol, hogy negöl a bánat,
Hogy mostmár szívem beleszakad...
Miért engedtelek el olyan hirtelen?
Miért nem marasztaltalak?
Miért nem maradtál velem?
Miért épültek köztünk falak?
Zsibbadt testemben nincs már erõ,
Fáradt ereimben pang a vér.
Tudom, hogy már minden késõ,
S többé már nem szeretnél.