Útra kelek én is, mint a néma vándor;
Ki lopakodva jár a csillagok fölött.
S éji álmokat hint messzi út porából,
mitõl újra él a szív két szünetjel között.
Nem kell a búcsú, ne ejtsetek könnyet!
Nekem a fény lesz majd az új hazám.
S a körbefonó virágillat megõrzi a testet,
mert holdmosolyból épül égi palotám.
Tudjátok a lélek, túl sebesen szárnyal!
Ma az égben repked, holnap földön jár.
Szeretete ott is csordultig lesz vággyal;
Csak a kéz lesz rejtett, ami nyújthatná.
Ma még írni tudok, még szerelem is éget,
de holnap talán csak árnyék maradok.
Õrizzetek meg, mint egy szép emléket,
akkor is, ha már túl messze haladok.