Németi Csaba
Kövek
Kõházam kõudvarán, kõházam
kõablakán megkövesedett árnyak
repülnek, és lepik el az éjszakát.
Lassan szállnak. A nehéz kõéjszaka
ellenáll.
Ahol megállnak, zölden borítják be
a kõporos éjszakát.
Kõbe vésett fájdalmak kiáltása hallatszik.
Kõberótt zokogások visszhangja száll.
Talán a semmibe?
Kõringyók sikongása kavarog az égbe.
Kõlantok örökké bús zenéje szárnyal a messzeségbe.
Megkövesedett átkok dala húz le a mélybe.
Fel kellene állnom!
Vajon sikerül-e?
Felkiáltok a kõporos,
vastag égbe: Uram segíts!
Vajon hallja-e?
Kõpókok szövik vastag hálójukat,
és terítik a földre.
Kõemberekre lesnek, akik hátha beleesnek.
Kõbezárt fájdalmak sikoltanak imát.
Uram hallod-e?
Robajló kõtengereken pattogó
kõhajók töredeznek. Kõmezõkön
árva kõkalász lengedez.
Uram látod-e?
Kõmadár szárnnyal,
szántja a zöldellõ, kénköves éjszakát.
Szájában árva kõkalász.
Kõnapunk elrepedt
csak a hitem maradt!
Uram érted-e?
Kõgúzsba kötött lábak dobognak.
Járják a halál táncát.
Kõhalmon kõkereszt.
Ezredéves igéid uram
törjenek ezredéves követ.
Uram nyújtsd le két kezed!