Kopott szán suhan el ablakom elõtt,
Még látni ahogy a fasorból egy fa kidõlt.
Sötét éjszaka, vad vihar tombol.
Bárki is vagy tûnj el az utamból!
Menj,haladj sebes léptekkel!
Találj menedéket, míg a perzselõ nap felkel.
Varjak szava,s síri nyugalom ne rémítsen,
Szeld át a havas tájat szépen, csendben.
Üres a tér,mit egykor gyermekzsongás lepett el,
Csak az óra mi õrzi e teret nyugtató szeretettel.
Ketyeg, míg ereje bírja,
szívem dobbanásához hasonlít elhaló hangja.
Tél van, s a fákat már sûrû hó fedi,
A Világ fehér lett, a megtisztulást tetteti.
Minden csendes,ünnepi nyugalom honol,
Gyermeki kívánságok ezre a szívûkben zakatol.
Egység, mi körbefon, s mi emberré tesz minket.
Bár megérthetném, a sok elhagyatott, árva lelket.
Sarkcsillag ragyogja be az égi tájat,
Látni a sok régen õrzött, dédelgetett vágyatr30;
Látni a múltat, s tán még a jövõt is,
Hogy mit hoz, azt a csillagok mélyen magukban õrzik...