Hittem benned,
lelkem kertje virágokkal
volt tele,
s most eltiporva, haldokolva
hullnak sorra a porba.
Emberi lény, hogy érezhet így,
azt hiszi mindent megtehet,
sárba lökni, lelkét taposni,
amíg ki nem ont egy életet.
Belém hasít a fájdalom,
nincs levegõm,
összeszorul mellkasom.
Feladni, azt nem ,
élni akarok,
kiáltani, hogy itt vagyok!!
Szólnék, de inkább
magamba fojtom,
csak a könnyeimmel küzdök folyton.
Elcsuklik hangom,
nincsenek szavak,
megpihennek,mint levelek
az avar alatt.
Tûrni?- de meddig,
erõm már alig.
Hova?- ez itt a kérdés?
Nincs menekvés.
Megbocsájtani nem fogok,
ha utolsó leheletével kér,
akkor sem tudok.