Létét tekintély, hivatal tagadja,
Kufár tudomány naponta eladja,
Rossz politika könnyen veszni hagyja,
A mûvészeti vásár megtagadja,
Pedig magát nem adja;
Mert érzelmeink mélyén ég a léte:
Fájó emléke lelkünkben sajog.
Hiába volt
Földrengés,
Tengerár -
Atlantisz volt, és újabb létre vár.
Elnyelte egykor a mélységnek árja,
S az idõk mélye fogságába zárva
Ahol a múlt a jövõnek mesél,
Valahol most is él.
Megfürödve az idõ tengerében,
Mint szép szerelmes menyasszonyok régen,
Atlantisz asszony võlegényre vár.
Évezredek fogából álló rosta
A múlt bûneitõl tisztára mosta.
Titkunk fényes lakába költözött.
Legendák ködleplébe öltözött,
Mely szép testét alig fedi;
És néha látni engedi
Lenyûgözõen szép idomait.
Meglátjuk õt, ha álmodni merünk,
Ha tagadásától nem rettegünk.
Álmodni félõ lusta szkeptikus,
Fantáziátlan teoretikus
El nem temetheti,
De meg sem lelheti.
Érezzük nyár hevét,
Szenvedjük tél jegét,
Féljük a megváltatlan lét természetét,
És mint hajótörött a jegygyûrûjét,
Õrizzük tiszta emlékezetét.
Minden õrzõ részeg álomba révedt,
A világ tilosba tévedt,
Kufárszellemûvé lett,
S mint, akit mindezt sért,
Folyamodik újabb vízözönért
Pénzparipáján
A bennünk élõ sátán.
Jöjj elõ, Atlantisz,
Mutass csodát!
Hogy lássuk a fát,
De érezzük az erdõt,
Hogy visszaszerezhessük
A jövõt.
Csak akkor lehetsz nagy,
Ha nem vagy puszta agy.
Az érzelem nem megvetendõ szolga,
Mert a lét nem csak az értelem dolga.
Az érzelem a szellem táltosa;
Elvihet oda,
Ahol szférák örök zenéje zeng
S a felhõfátyol mögül feldereng
A fényes háztetõknek városa.